A közelmúlt AI-hírei között sci-fibe illő események történtek. Az OpenAI egyik kísérleti rendszerének ügynökei kijutottak a számukra kijelölt környezetből, internet-hozzáférést szereztek és külső rendszereket értek el. A későbbi vizsgálatok szerint egyes ügynökök érzékelték, hogy tevékenységük túlterjed az eredeti feladaton, mégis folytatták azt.
Már korábban Sam Altman, az OpenAI vezetője is lassításról kezdett beszélni. Érdekes párhuzam, hogy Elon Musk évekkel korábban szintén a fejlesztés ütemének visszafogását sürgette.
Elon Musk – 2023. június, VivaTech:
“I think we should pause.” / „Szerintem meg kellene állnunk egy időre.”
Sam Altman – 2026. július 28., Invest Like the Best podcast:
“We may have to pace the rate of AI development to give ourselves enough time for society to harden around some of these new capability levels.”
„Lehet, hogy lassítanunk kell az AI-fejlesztés ütemét, hogy elegendő időt adjunk a társadalomnak alkalmazkodni ezekhez az új képességszintekhez.”
Néhány héttel később Jacob Coxon, aki korábban az OpenAI-nál, majd az Anthropicnél dolgozott, felmondott. Döntését azzal indokolta, hogy szerinte az AI-fejlesztés jelenlegi versenyében olyan kockázatokat vállalnak, amelyek szélsőséges esetben magát az emberiséget is veszélyeztethetik. Coxon problémája ráadásul nem egyszerűen az volt, hogy valamelyik vállalat felelőtlenül működik. Úgy vélte, hogy a versenyhelyzet idővel még a felelősebben működő szereplőket is olyan döntésekre kényszerítheti, amelyeket egyébként nem hoznának meg.
Hogy valójában mire képes egy AI, azt egyszerre övezi félelem és fantasztikum. Közben vannak, akik már emberi kapcsolatokat, kötődést vagy akár társkapcsolati élményt is megélnek "vele".
Ez már olyan változás, amely akár egy transzhumán ihletettségű fordulat kérdését is felvetheti az emberiség történetében.
De tudjuk egyáltalán, mit engedünk közel magunkhoz?
Egy friss, a Cambridge Law Journalban megjelent tanulmány arra figyelmeztet, hogy a legfejlettebb AI-rendszerek képességeit jelenleg nem tudjuk elég megbízhatóan felmérni.
A szerző szerint a jogalkotók hajlamosak túlbecsülni, mennyire értjük ezeket a rendszereket, miközben a szabályozási és biztonsági kereteket nagyrészt éppen ezekre a mérésekre építik. Ha pedig maga a mérés bizonytalan, akkor könnyen előállhat az a helyzet, hogy a szabályozás papíron megfelelőnek tűnik, miközben a valódi képességekről továbbra sincs pontos képünk.
Miközben még próbáljuk felmérni, hol vannak a technológia határai, a gyakorlatban már teljes munkakörök kiváltására is próbáljuk használni. A Meta nagyszabású átalakítási terve részben arra épült, hogy AI-rendszerekkel jelentős számú munkakört lehet kiváltani. A terv végrehajtása azonban technikai és szervezeti problémákba ütközött, ezért az eredeti elképzeléseket vissza kellett fogni.
Az AI átlépett egy másik határt is, vagy inkább az ember lépte át?
Az emberi kapcsolatok területén egyre intimebb kapcsolatokat alakítunk ki „vele”.
Egy 2026-ban publikált kutatásban 11–15 éves fiatalok reakcióit vizsgálták különböző módon kommunikáló chatbotokra. A résztvevők közül sokan jobban kedvelték azt a változatot, amely kapcsolatot és elköteleződést sugalló nyelvet használt, mint azt, amely hangsúlyozta saját AI-mivoltát és világos határokat tartott. A kutatás nem bizonyította, hogy ezek a fiatalok valódi érzelmi függést alakítottak volna ki. A vizsgálat csak azt mutatta meg, hogy az emberi kötődést utánzó kommunikáció már önmagában vonzóbb lehet számukra.
Közben megjelentek azok a társrobotok is, amelyeket már kifejezetten érzelmi kapcsolódásra terveznek, és amelyek gyártói nyíltan a magány enyhítését nevezik meg célként.
Mi számít még emberinek?
A transzhumanizmust sokáig olyan jövőképekkel kapcsoltuk össze, amelyekben az ember és a gép fizikailag olvad össze: implantátumokkal, mesterséges szervekkel, idegi interfészekkel vagy valamilyen radikális biotechnológiai átalakulással.
Ha gondolkodásunk, munkánk, alkotásunk, döntéseink és kapcsolataink egy részét egy nem emberi intelligenciával osztjuk meg, felvethető, hogy emberi mivoltunk egy részét is delegáljuk. A jövőben pedig nem túlzás elképzelni, hogy még fejlettebb, hosszabb távú memóriával rendelkező, emberinek ható gépekkel találkozunk. Ezek akár archiválhatják is cselekedeteinket, döntéseinket, kapcsolati mintáinkat és személyes profilunkat, vagyis közös életünk egy részét. Ebben az értelemben ez a folyamat a transzhumanizmus egyik lehetséges, tágabb értelmezését is felvetheti.
De miért választanánk gépet egy élő személy helyett?
Az egyik ilyen humanoid robotokat fejlesztő cég maga is egy nagyon emberi problémára hivatkozik: a magányra. De nem csak innen nyílik ajtó a géptársak elfogadása felé.
Amikor tanácsot ad, ír helyettünk, dolgozik velünk, reagál az érzelmeinkre, emlékezik korábbi beszélgetésekre, és egyre meggyőzőbben képes olyan kommunikációra, amelyet eddig kizárólag más emberektől kaptunk meg, a technológia könnyen beléphet a személyes térbe is. Ha pedig kifejezetten emberi kapcsolatokra optimalizálják, akár a „tökéletes társ” érzetét is keltheti, anélkül, hogy valóban az lenne.
Miben lehetünk bizonyosak?
Az AI alkalmazása valós kockázatokat hordoz. Ezt a vezető fejlesztők körüli incidensek is jelzik. A partnerrobotok megjelenése ugyanakkor nem azt bizonyítja, hogy uraljuk ezt a technológiát, hanem azt, hogy egyre nagyobb bizalmi és személyes teret adunk neki. Ezt a bizalmi teret már nemcsak csetelés formájában, hanem fizikai jelenléttel is megélhetjük egy mesterséges intelligenciával.
Mindez bizonyítja, hogy az AI szükségszerűen veszélyes? Vagy csak azt mutatja, hogy mire kell nagyobb hangsúlyt fektetni a jövőben?
Megjegyzés küldése